Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2008. JÚNIUS 15-20.

2008.06.20

Idei nagyvadas nyári gyakorlatomat a NEFAG Zrt. Pusztavacsi erdészeténél töltöttem/töltöm, s ennek a két héten a történetét írom most le. Legalábbis az első öt napban történteket, hisz a folytatás még számomra is ködbe burkolózik, ugyanis ezen a hétvégén még csak a gyakorlat felénél tartok.

2008. június. 15. (0.nap)

Fél öt és öt között értünk le a Nagykunsági Erdészeti és Faipari Zrt. pusztavacsi vadászházához, hol szállást kaptunk. Az egész épület pozitív csalódást okozott, hisz igen kulturált, mutatós volt. Már maga a bejárati ajtó látványa is komoly elégedettséget váltott ki belőlem, hisz egy dámszarvas feje, valamint egy kutyákkal küzdő vadkan vésett látványa fogadott. Bent aztán dámtrófeák, vaddisznóagyarak emelték a vadászház hangulatát.

A terület jellegét tekintve nagyvadas, őz, disznó és dámszarvas az, ami leginkább fontos, ebből is a dámmal gazdálkodnak leginkább. Pusztavacs környékén igen tekintélyes nagyságú lapátosokat ejtettek évekkel ezelőtt, az előző vezetés azonban kártékony volt az állományra, s a vadak nagy részét szó szerint kiirtották, a dámállomány minősége is igencsak leromlott. A mai vezetés ezt a csorbát próbálja kiküszöbölni, s újra hírnevet szerezni a pusztavacsi dámnak, melynek génjei a Guthon található lapátosokban is megtalálható.

Vaddisznóval is aktívan gazdálkodnak a területen. A szabadtéren található példányokat minden formában hasznosítják, egyrészt befogják őket, hogy az 500 hektáros vadas kertbe beeresztve később terítékre kerülhessenek, másrészt ezekben a nyári időszakokban vadkár elleni védekezés okán gyérítik őket. Erről, valamint a kertről később még lesz szó.

Megérkezésünk után tehát elfoglaltuk szállásunkat, s körbesétáltunk a vadászház körül kialakított, elkerített parkban. Nagyon hangulatos kis hely volt, hátrébb egy 180 cm mély tó is feküdt, melyben tavirózsa nyílott, s felszínén molnárpoloskák korcsolyáztak. Néhány szitakötő is cikázott a környéken, néha leszállva a part szélén hajlongó nád leveleire.

Érdekes látványt nyújtott, hogy a vadászház környékén főleg tölgyek álltak, néhány ezüsthárssal és juharral tarkítva, míg a kerítésen túl mindenfelé akác állt szabályos, katonás sorokban. A kapu és az aszfaltút közötti szakasz meg ennek a kettőnek egyfajta keveredése volt, hisz az akác, a tölgy, a hárs, a juhar, de még a tájidegen bálványfa (közismertebb nevén ecetfa) is megfigyelhető volt.

A környék madárdaltól volt hangos. Hol a sárgarigó trillája telítette be a levegőt, hol az erdei pinty hangoztatta, hogy ő is jelen van, hol pedig egy-egy „csip-csup” hallatszott a csilpcsalpfüzike előadásában. Persze a mindenhol megtalálható feketerigók sem voltak csendben, s egy énekes rigó is belekezdett jellegzetes szólójába, ahogy a nap egyre alacsonyabbra ereszkedett. Néha a zöld küllő „klü-klü-klü” kiáltása bővítette ki az egyébként is színes madárkórus előadását, s egy öreg, kiszáradt fa tetején egy nagy fakopáncs kezdett „csikk”-egni.

A szürkület beálltával aztán előjöttek a denevérek is. A kis emlősök ide-oda cikázva kergették a repülő, menekülő rovarokat, hogy jól lakhassanak velük, s egy idő után felhangzott valahonnan a békák zengő kuruttyolása is.

2008. június 16. (1. nap)

Az első nap hét órakor ébredtem a gerlék még csukott ablakon keresztül is behallatszódó búgására, gurgulázására. Kibújtam a takaró alól, kitártam a tetőablakot, melyen hirtelen a szobába tódult a hűvös, friss reggeli levegő, s a madarak napköszöntő dala. A szemben lévő épület tetején egy tojó házi rozsdafarkú billegtette vörhenyes farktollait, s valahol egy kakukk szólalt meg. Egy pillanatra elgondolkodtam, milyen egoista madár is ez a kakukk, de hamar rá kellett jönnöm, nem jó szemszögből közelítem meg a dolgot, hisz ez a fészekparazita nem tehet arról, hogy éppen az lett a neve, amit az erdőben kiáltozik.

Két seregély is megszólalt a környéken, s az erdei pintyek sem voltak némák. Fogtam magam, s lezuhanyoztam. A hűvös víz felélénkített, szinte erővel töltött fel, mint Fekete István Tüskevár című regényében Tutajost, mikor úszott egyet a folyóban. Persze ez nem a Zala, hanem csak a zuhanyzó, s bár a kezdőbetű stimmel, a különbség óriási. Igaz, nem hatásban, hisz az hasonló volt, még ha egy házat feldönteni nem is lettem volna képes.

Az első napot egy megbeszéléssel kezdtük, hol mindhárom kerületvezető hivatásos vadászt megismerhettük. Zám Zalánnal már korábban, a szállás elfoglalása idején is találkoztunk, ő vezette a vadászhazát, s az egyik pusztavacsi kerületet. Kellemes tájszólása egyből eszembe jutatta, hogy bár néha kicsit jobban kellett figyelnem mondanivalójára, mégis sokkal érhetőbb volt a beszéde, mint a fővárosban élőknek. A másik fiatal kerületvezető Norbert, aki a vadaskertet vezeti, s neki is egy pusztavacsi terület jutott, melyet felügyel.

A harmadik hivatásos vadász Dobos József, a mikebudai kerület vezetője, ki hármójuk közül magasan a rangidős. 1992 óta dolgozik itt, s az első perctől kezdve érződött rajta, hogy egy anekdotákkal bőven ellátott, beszélni és mesélni szerető ember. A megbeszélés alatt is több történettel járul hozzá a két másik hivatásos vadász, s Fehér Sándor igazgató társalgásához. Személy szerint nagyon kedvelem az ilyen személyeket, hisz történeteik rendszerint érdekesek, fordulatosak, tele vannak nosztalgiával, s a legtöbben érződik az évek során felhalmozott élettapasztalat.

A megbeszélés után elkezdődött az érdemi gyakorlati munka is. Először Zám Zalán vadbefogójához mentünk, hogy megnézzük, van-e benne vaddisznó, de üres volt. Nyomok alapján látszott, hogy jártak bent vadak, s a kiszórt kukorica is eltűnt. Viszont az ajtót, mely a befogóban tartotta volna az állatokat, idejekorán meglökték, s nem becsukódott, hanem még jobban kinyílt. Ennek kiküszöbölésére később egy karó lett leverve, hogy az ajtó csak egy irányba tudjon elmozdulni, így garantálva a sikert.

A befogó átnézése és kukoricával való feltöltése után átmentünk a Szarvasvárosban álló egyik magasleshez és szóróhoz. A terület neve onnan jött, hogy ebben az erdőben gyakran akár 40 dámbika is barcog. A területre érkezve egy vadgerle szállt egy közeli fára, majd jelenlétünkre odébb állt. Táplálkozni jött a földön maradt kukoricából, de jelenlétünk elijesztette. Később egy szajkó is így járt. A mátyás épp leszállt volna, mikor észrevett, s hangos riasztással messzire szállt.

Itt első feladatom is megkaptam, méghozzá, hogy a les és a szóró közötti nyiladékot megtisztítsam a zavaró ágaktól, bozótoktól. A sűrű már olyannyira belepte ezt a részt, hogy a lőállásról csak igen kis részét lehetett látni a kukoricával rendszeresen ellátott résznek. Két-három órás munka, és több csaláncsípés után aztán elkészültem a művelettel, s újra tiszta lett a nyiladék, mint újkorában. A munka egyik lényeges szempontja az volt, hogy a magasles körül növő meggyet és egyéb növényzetet nem célszerű megritkítni, hisz az a kilátásban nem zavarja a vadászt, viszont a létrán való felmászásnál igen jó takarást biztosít, így ha a szórón már ott is vannak a disznók, dámok, akkor sem jelent problémát a lőállás elfoglalása.

A munka közben persze hangos volt az erdő. Rigók, erdei pintyek, és egyéb madarak daloltak mindenfelé, s egy meggyvágót is láthattam. Ez a madár a kedvenceim közé tartozik, hisz nagyon szép színekben pompázik, s vaskos csőre igen tekintélyparancsolóan hat a téli madáretetések alkalmával. Igaz, most épp messze jár a tél, s ezt mutatták a szaporodó fehérpettyes álcsüngőlepkék is, melyet a helybéliek ördöglepkének neveznek.

Lepkék közül talán ők a legkedvesebbek számomra. Fekete szárnyukon fehér pettyek díszelegnek, s testüket két sárga szelvény teszi még szebbé, még varázslatosabbá. Ezen a fajon kívül gyönyörű, kék színekben tündöklő boglárkalepkét is láttam.

A nyiladéktisztítás végeztével leültem pihenni a betonozott itató szélére. A vízfelszínt szinte teljesen békalencse borította, melyekből jóízűen falatoztak az ebihalak, melyekkel ugyancsak tele volt az itató. Legtöbbnek már kinőtt a hátsó lába, de farkuk még hosszú volt. Itt ülve aztán a talajon mozgó ízeltlábúakat figyeltem. Volt köztük ezerlábúnak is becézett, eredetileg az ikerszelvényesek közé sorolható erdei pondró, de bodobács is akadt, s őszintén megvallva a fajok többségét nem is ismertem.

Mindezek után még visszamentünk az előbbi vaddisznó-befogóhoz, hol a nyomok elárulták, most is jártak a környéken disznók, majd este vadkárelhárító vadászatra mentünk.

2008. június 17. (2. nap)

A mai napon ismét nem kellett túl korán kelni, a tegnapihoz hasonlóan csak hét órakor. A gerlék helyett ezen a reggelen a sárgarigó „huncut a bíró”-ja ébresztett. Pillanatra elgondolkodtam, mennyire is igaza van ennek a kis madárnak, bár a mai bírókat nem éppen a huncut szó jellemzi legjobban.

Mindenek előtt a bolt irányába vettük utunkat a terepjáróval. Pusztavacsra érve az út mellett egy elütött nyestre lettünk figyelmesek. Szép példány volt, fehér mellfoltja egész a lábára húzódott le. Rokon faj, s kinézetben is nagyon hasonlít rá a nyuszt, melynek azonban melle inkább sárgás árnyalatú, de legjobb bélyege, hogy itt a nyesttel ellentétben ez a folt nem húzódik rá a mellső lábakra.

A nyest egyébként igen jól alkalmazkodott a városi környezethez is, így nagyvárosokban, akár Budapesten sem ritka előfordulása, sokszor gondot jelentve az embernek, hisz előszeretettel rágja el a parkoló autók kábeleit, mely kellemetlenül érinti a sokszor munkába siető városiakat, sőt, gyakran falusiakat is. Ezzel a fajjal leginkább a Szent István Egyetem Vadvilág Megőrzési Intézetében, valamint az ELTÉ-n foglalkoznak.

Pusztavacs maga egyébként nem másról, mint arról híres, hogy a jelenlegi Magyarország, csonkahon mértani közepe található meg területén. Jellegét tekintve egy nagyon kedves, tipikus alföldi falucska, ám a civilizáció, mint mindenhol, itt is fertőző jelenség. Ennek egy megmosolyogtató példáját a vegyesbolt előtt figyeltem meg, hol az „ELADÓ - Paraszt csirke” valamint a „Hízó van eladó” hirdetések mellett a következő olvasható: „Szépség= Siker+Pénz – Manikűr, pedikűr, fitness, stb”. A párosítás mindenestre érdekes.

Első programunk a vadaskert szélének bejárása volt, a kerítés ellenőrzése. A terület mintegy 500 hektár, s alapvetően vegyesvadas. Nagyjából kétszáz vaddisznó, háromszázon felüli dámszarvas-állomány található a kerítésen belül, s néhány őz, gím is található a kertben, valamint muflonok is legelésznek itt-ott, melyek azonban még az idén befogásra kerülnek.

A terület bejárása közben mindössze egy kocát láttunk négy csíkos malacával, melyek fejvesztve rohantak előlünk a sűrűbe, s egy dámszarvast. Ami a fásszárúakat illeti, itt főként az akác és fenyőborítottság volt jellemző, de akadt tölgy is bőven.

Ezek után Pap Norbert kerületét jártuk be, mialatt több érdekes dolgot is láthattam. Első utunk egy kisebb vadföldhöz vezetett, hol kísérleti jelleggel tritikálét vetettek, méghozzá olyan módon, hogy a vetőmagot kézzel szórták el, s ezt tárcsázták be a talajba. A növény igen jól kihajtott, ugyanakkor a tájidegen selyemkóró igen erőteljesen jelen van köztük, valamint a tapasztalatok szerint a vad nemigen preferálja, kedveli a tritikálét, mely a búza és a rozs keresztezéséből létrejött kiváló takarmánynövény, amit előszeretettel alkalmaznak a mezőgazdaságban, állattartásban.

Néhány szórónál, dagonyánál megállva őz, dám és vaddisznónyomokat figyelhettünk meg. Épp egy tölgytelepítés mellett haladtunk a telepjáróval, mikor a különleges, egzotikus kinézetű gyurgyalagokkal is találkozhattunk, amint „prüz”-ve cikáztak az égen. Gyönyörű zöldes, színes testükkel szálltak a bokrok és az akác felett.

Dél körül Zalán befogójához mentünk, melyben addigra három darab nagyjából három hetes, és két darab hozzávetőlegesen két hónap körüli malac visítozott. Ezek közül a három kisebbet szabadon engedtük, hogy visszamehessenek a kocájukhoz, a két nagyobbat pedig elvitték a Szolnokon található erdei iskola állatkert-szerű bemutatóhelyére.

A nap zárásaként takarmányhordás következett, majd lassan eltelt a délután, elkezdett sötétedni, s egy fácán kiáltásaival fűszerezve szépen bealkonyult, s elérkezett az este. Lefekvésnél még hallgattam a tetőablakon halkan, kissé resten kopogó eső hangját, majd reménykedve, hogy reggelre abbahagyja a szemerkélést, s elmennek a felhők, lassan elaludtam.

2008. június 18. (3. nap)

Reggel - bár este még reménykedtem abban, hogy eláll az eső - a vízcseppek gyors, ütemtelen kopogására ébredtem, mely rányomta bélyegét az egész napra, hisz túl sok mindent nem tudtunk csinálni. A környéken élő madarak többségét persze nem zavarta az eső, az erdei pintyek például folyamatosan fütyörésztek, de a már megszokott szólamok közül talán egy sem hiányzott.

Mindössze délután jött értünk az egyik kerületvezető vadász, Pap Norbert, s kivitt minket a vadaskertbe, hogy ott körbejárjuk ma is a kerítés belső szélét, valamint megnézzünk néhány berendezést. Először két fiatal dámot láttunk a kerten belül, de elég nagy volt a takarás, így túl jól nem látszottak. Kicsivel arrébb a kerítés másik oldalán egy őzbakra lettünk figyelmesek. Egy fiatal, vékony szárú egyed volt, s közeledtünkre hamar beszaladt a sűrűbe.

Egy kisebb irtáson aztán két további dámbikát láttunk. Az egyik egy fiatalabb egyed volt, a másiknak azonban barkás lapátja igen komoly méreteket jósolt a barcogásra. Amint közelebb értünk, természetesen ezek is megijedtek, s bevetették magukat az erdőbe. Ezek után még további dámokat, és egy őzet figyelhettünk meg, utóbbit ugyancsak a kerítésen kívül, s az egy suta volt.

Amint haladtunk a kerítés mellett, egy álló kocára lettem figyelmes. Először meg sem mozdult, csak figyelt minket, majd miután megálltunk, fogta magát, és elkocogott.

Később egy nagyobb irtáshoz érve négy kocát vettünk észre, amint csíkos malacaikkal épp az út felé tartottak. A kocsi motorját megállítva figyeltük a kondát, s mögöttük egy dámtehenet is hamar észrevettünk, amint borjával sétált. Lassan a disznók áthaladtak előttünk, s a két szarvas is. A malacok lehettek talán huszan, pontosan nem tudtam őket megszámolni, viszont egy kivételével igen jó kondícióban voltak. Vezetőnk véleménye szerint a soványabbik, mely szemmel láthatóan elmaradt a többitől a növésben, valószínűleg el fog pusztulni a napokban.

Az út további részén is elég gyakran találkoztunk dámokkal, s egy helyen legalább 30 csíkos vadmalac pattant fel mellőlünk a teherautó hangjára, s egy jó ideig előttünk menekültek, majd befutottak egy bozótosba, ahol még épp láttunk egy hozzájuk csapódó kocát. A sárgás, világosbarna kis állatok valószínűleg fürödtek a néhány percre előbújó nap meleg sugaraiban, s ebben a kellemes nyugalomban zavartuk meg őket. Miután tovább indultunk, egy tövisszúró gébicshez is volt szerencsém. A madár az új-zélandi kerítés tetején ült, s onnan lesett zsákmány után.

Itt megemlítettem az új-zélandi kerítést, melyről korábbi tanulmányaim alatt, és itt is sok jót hallottam. Elsődleges pozitív tulajdonsága, hogy igen ellenálló, a vad szinte lepattan róla, ha nekifut, de a kert vezetője elmondta, hogy nagyobb kidőlt fákat is megtart a rács, s miután leszedték róla a nehéz törzset, szépen visszaállt eredeti, merev pozíciójába.

Mindezek után megnéztük a kert területén lévő sötétkamrát, mely a vadaskertek egyik kötelező létesítménye. Mint neve is mutatja, ez egy olyan épület, hol teljesen sötét van, s ide engedik be az újonnan szerzett, hozott vadat. Itt nem lát semmit, csak szagokat érez, és hangokat hall. Ebben az épületben egy napig marad az állat, s csak ezután engedik ki, hisz ha egyből kiengednék, az hatalmas változást jelentene, s ez komoly stresszel párosulna. A sötétkamrában azonban az állat egy napig nyugodtan tud alkalmazkodni az új zajokhoz, szagokhoz. Egyébként ezt a létesítményt, ha épp használaton kívül van, előszeretettel felkeresik a nagy kanok, így megtekintésénél különös óvatossággal kellett eljárnunk, s mielőtt bementünk volna, meggyőződtünk arról, hogy épp nem pihen-e bent valamilyen vad.

Hasonló, kötelező jelleggel telepített berendezés még például a kerékfertőtlenítő a kapunál, a vadbefogó, vagy épp a karantén, mely utóbbi különösen fontos, s itt Pusztavacson egy hektár területű.

A vadaskertből, mely egyébként 2001 óta üzemel, a háromszáz éves tölgyfák felé vettük az irányt. Útközben a keréknyomokból barázdabillegetőket, erdei pintyeket riasztottunk fel, s egy fácánkakashoz is volt szerencsénk, amint az út szélén álldogált egymagában. Az említett tölgyfák valóban monumentálisak, tiszteletparancsolók voltak. Állítólag a soproni egyetemről jöttek ide a ’80-as években, s ők vettek mintát a fákból, s ez alapján kiderült, hogy valóban 300 éves matuzsálemekről van szó. Vastag törzsüket legalább három, de inkább négy ember tudná csak átölelni, s ágaik is hatalmasra nőttek. Fenséges látványt nyújtottak a sok akác és nyárfa között, mint holmi örökségek a múltból, melyek itt maradtak az új idők forgatagában, s most fejcsóválva nézik a világ változását, mai helyzetét.

Épp indultunk volna vissza, mikor az útra kilépett egy gyönyörű hatos bak. Agancsának mindkét szára szabályosan háromfelé ágazott, s így összesen hat ágat kapunk – ezért hatos bak. Szépen megvárta, amíg szemügyre vettük, majd távozott.

Mielőtt visszajöttünk volna a vadászházhoz, bementünk Pusztavacsra, hol megtekintettük a falu főbb nevezetességeit, mint például a török időknek áldozatul esett romtemplomot, vagy az „új” templommal szemben álló vadászkastélyt, és a trianoni diktátum óta létrejött csonkahon mértani közepét jelző emlékhelyet, melyet néhány éve újítottak fel, hisz az előző műemléket fiatalok felgyújtották.

Az este folyamán ismét vadkárelhárító vadászaton vettem részt. Fél nyolc tájékán indultunk, de egy jó ideig nem kerültünk a lesre, hisz egy hatalmas zápor kapott el minket, melynek távozását megvártuk. Az égen gyönyörű szivárvány ívelt át, de a felhők sötéten úsztak egyre közelebb és közelebb. Végül aztán elcsendesedett, és el is állt, s mi Zám Zalánnal felkapaszkodtunk arra a lesre, hol én két nappal ezelőtt ültem a kopaszbúza szélén. Miközben haladtunk a lőállás felé, egy mezei nyulat zavartuk meg, s fentről egy fiatal őzbakot pillantottunk meg. Később három dámbika került távcsövem elé barkás agancsukkal, s már szürkült, mikor egy sutát vettem észre a búzában két gidával.

A legutóbb is hallott kakukk és mezei pacsirta mellett fácánkakasok kiáltoztak némely irályból, s a denevérek is hamarosan megjelentek, s természetesen a vadászt, lesen ülőt még végetlen sem nyugton hagyó szúnyogok sem hiányoztak. Mindeközben egyre párásabb lett a környék, ahogy ment le a nap, egyre inkább szétterjedt a tejszerű, átláthatatlan talaj feletti felhő. A túloldalt őz böffentett néhányszor, hivatásos vadász kísérőm arra számított, onnan fognak érkezni a disznók, de végül csak nem láttunk és hallottunk semmit a lesről. Persze kellemetlen volt ilyen szempontból a hátunk mögött elterülő nyaras leveleiről csöpögő víz zörgése is.

Tíz óra tájékán lemásztunk a lesről, s elindultunk vissza a találkozási pontra, hol Pap Norbert másik kerületvezető vett fel minket. Épp a nyaras sarkánál álltunk, mikor meghallottuk a disznók csámcsogását. Halk cserkeléssel közel loptunk magunkat hozzájuk, s lámpával megállapítottuk, hogy egy koca van a területen, meg néhány malac, melyek közül két csíkos apróságot láttunk is. A vadászok főleg süldőre jöttek ki, s bár a társaságnak van engedélye lőni kocát is, mégsem bántottuk őket. Közben a sűrűből malacvisítás is hallatszott, vezetőm véleménye szerint lehetséges volt, hogy épp szoptatott egy másik nőstény.

Mindezek után megérkeztek értünk terepjáróval, s a teli Hold fényénél búcsúzva a természettől, s köszönetet mondva a ma kapott élményekért visszaindultunk a vadászházhoz.

2008. június 19. (4. nap)

Gyönyörű, napsütéses, madárdalos reggelre virradt. Gyors készülődés után beszálltunk a terepjáróba, s a szükséges felszerelés magunkhoz vétele után elindultunk Zám Zalán kerületébe, hogy felállítsunk egy másik területről elhozott vaddisznóbefogót. Út közben egy egerészölyvet riasztottunk fel az út mellől, mely lomha szárnycsapásokkal, mégis aránylag gyorsan távozott az autó közeléből.

A befogó darabjait lovaskocsival hozták ki a nyarasba, ahol fel kellett állítani. Miközben a négy darabból álló mobil létesítményt összeillesztettük, a lovak prüszkölve, a böglyöket farkukkal kergetve próbálták kibírni addig, míg tovább nem indulnak – több-kevesebb sikerrel, hisz a csípős, kellemetlen rovarok nem voltak tekintettel arra, hogy van olyan pontja is az igásoknak, ahova farkuk nem ér el, s leginkább ott ólálkodtak. Végül mégis kész lett a befogó, s a kocsis utasítására ütemes patadobogással kísérve elindult a fogat, majd egyre halkultak, míg végül eltűntek a szem és fül elől.

Mi még megszórtuk szemes kukoricával a befogót és környékét, hadd szokjanak oda a vaddisznók, majd tovább indultunk a kerület egy másik, nem túl távoli pontjára, hol egy automata Soltész-féle nagyvadetetőt helyeztünk ki, nem kis munka árán. Az eszköz igen hasznosnak bizonyult a hivatásos vadászok szerint, hisz csak ritkán kell megtölteni, s hosszú időn keresztül tartja környékén a vadat, hisz be lehet rajta állítani, hogy mikor, hányszor, és mennyi kukoricát szórjon ki a disznóknak.

Ezen a részen éppen kitermelés folyt pár méterrel odébb, zúgtak a motoros fűrészek, jártak a kezek és a traktorok, dőltek a fenyők. Miután végeztünk a művelettel, visszaindultunk a vadászházhoz, s ahol korábban is, most is láttuk az egerészölyvet, igaz, épp a másik irányba indult el a kocsi észrevétele után.

Délután Pap Norbert vitt ki minket a vadaskertbe, hogy feltöltsük az előbb már bemutatott Soltész-féle etetőket szemes kukoricával. Ez nagyjából fél négyig tartott, s közben egy dámünőt, valamint egy mezei nyulat láttunk, meg a visszafelé vezető úton néhány balkáni gerlét.

Érdekességképpen ma felfedeztem, hogy az országosan elterjed, inváziós „fajunk”, a sárga színekben pompázó aranyvessző a környéken szinte egyáltalán nincs jelen, viszont nő helyette bőséggel a hasonlóan káros, lila virágzatú selyemkóró, mely hasonlóan az előbb említett fajhoz tájidegen, s agresszíven terjed az ország jelentős részén. A tegnap előtti nap folyamán igénytelenségére és agresszív jellegére az egyik vadföldön is bizonyítékot találtam, hisz az egész tritikálétáblában ott bólogatott a lila növény.

A vadászháznál délután vörös mókusok futkároztak, s az úton egy termetes nagy hőscincért is láthattam.

2008. június 20. (5. nap)

A két hetes gyakorlatom első felének vége, mely alatt Pap Norbert kerületében etettünk.

Először a kertbe mentünk, hol rögtön az első szórónál egy fiatal kan várt bennünket. Nem ijedt meg közelségünk miatt, sőt egyre közelebb kocogott hozzánk, s míg álltunk, s néztük, folyamatosan körülöttünk ólálkodott 10-20 méterre. Kiraktam a sózóba a fontos ionokat tartalmazó sót, majd kukoricával láttuk el a szórót. Ahogy földre került a tengeri, szinte rögtön rá is vetette magát a merész disznó, s ropogtatni kezdett. Vezetőnk elmondása alapján egy fiatal, két éves kan volt, s hamarosan egy süldő is társult hozzá. Az valamivel bizalmatlanabb volt, s csak nehezen vette rá magát, hogy jelenlétünkben falatozni kezdjen. Persze ez egyébként sem volt akadálymentes, hisz a fiatal, de nagyobb kan folyamatosan elzavarta a fekete földön sárgálló kukoricától.

Érdekes volt egyébként megfigyelni a hím süldő viselkedését, hisz a lehető leglogikátlanabb dolgokat cselekedte végig. Észszerű az lett volna, ha vagy elbújik, s csak akkor jön elő, ha mi nem vagyunk a környéken, vagy az, hogy előjön, s a kockázatot vállalva enni kezd. Ehelyett előjött, s a tisztás közepén rohangált fel-alá a tűző napon, ezzel mutogatva magát, s még élelemhez sem jutva. Persze nem tudni, a disznó fejében mi volt, mi azonban gyarló emberi mivoltunkban megmosolyogtuk óvatlanságát, tapasztalatlanságát.

A második szórónál malacos kocákat zavartunk meg, majd a további etetőhelyeknél, hol sót és kukoricát valamint malactápot helyeztünk ki, még néhány vaddisznóval, s egy-egy dámmal találkoztunk. Az utolsó helyszínen, mely már nem a kerten belül volt, rókaürüléket is találtam, ami csodaszép lepkéket vonzott a sózó mellé, s eszembe jutatta azokat az embereket, kik előszeretettel fogdossák a lepkéket a parkokban, vagy épp kirándulás közben. Gyakran lehet látni eredi séták alkalmával is a kék színű boglárkalepkék tucatjait a földön, egy apró területre koncentrálódva, s miután felzavarjuk őket, helyükön ürülékre lelünk. Ezek után pedig legközelebb gondoljuk meg, mielőtt egy lepke után iramodunk, hogy gyermekeink kezébe helyezve így hozzuk számukra közelebb a természet csodáit...

Az etetés után már más dolgunk nem volt, így visszatértünk a vadászházhoz, s lassan erre a hétre elbúcsúztunk Pusztavacstól...

GRIBEK DÁNIEL

 

Pusztavacsi gyakorlat II. (+Videó)